A vitorlás

Törött álmok vitorlását sodorja a szél Idelent egy bolond ember örökké remél. Átkozottul élve talán beköszönt a tél, Ha lelkem nyáron minden percben rettegetten fél. Álmok vitorlása néha parton meg-meg áll, Ha búcsúzni kell, integet, ha marad, eltalál. Örvény mélyén forgolódva válaszokra vár, Ki az a lány, aki maradt s érte miért nem kár? Múló vihar után néha előbukkanó Kapitánya a hajónak, nem elmondható. Csak néz, és gondol arra most még, aki maradó, Csak menne tovább, de nem hagyja: szíve, pusztító. Végül én is megfordulok, nem nézem tovább Aki tovább nézett akkor, az maradt alább, Mert gyengeségünk büszkeségbe fordulhatott át, De vitorlásunk felszántja a sötét óceánt.